RAHMANYINOV: 3. D-MOLL ZONGORAVERSENY

SZERGEJ RAHMANYINOV (1873 1943) 

 

 

Onyegben született 1873-ban. Korán kezdett zongorát tanulni.

Azonban alig volt tíz éves, mikor a Szentpétervári Konzervatóriumot sikertelennek (!) bizonyuló zenei tanulmányai miatt kénytelen volt elhagyni, s szülei beíratták a Moszkvai konzervatóriumba, ahol aztán igen gyorsan haladt előre, és kitüntetéssel szerzett előbb zongoraművészi, majd zeneszerzési diplomát. Az 1890-es évektől kezdve világszerte feltűnést keltett szuggesztív erejű, hatalmas drámai fantáziától fűtött, színpompás zongorajátékával. Majd későromantikus zongora kompozícióival, melyek főként a zongorahatások bravúros kiaknázásában magaslanak ki az újabb orosz zeneirodalomból. 

1903-tól Moszkvában tanár, egy ideig élt Németországban és Amerikában, majd ismét Moszkvában. 

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom (1917) után Amerikába költözött. 

Talán ez is az oka, hogy hazánkban alig-alig ismertük műveit, hisz nem tűzték (nem tűzhették?) műsorukra sem a zongora, sem a zenekari alkotásait, az egyházi jellegű kórusműveit meg pláne nem! Szinte egyáltalán nem lehetett kapni a kottaboltokban a zongoradarabjait! Aki szerette volna játszani a műveit, külföldről kellett beszereznie a kottákat méreg drágán. Két művéhez nagy ritkán (g-moll és Cisz-moll prelüdök) azért hozzá lehetett jutni itthon is.  

Pedig zeneszerzői munkássága igen gazdag és változatos: írt operákat, csodálatosak kóruskompozíciói, kiemelném ezek közül az egyházi jellegű „vesperásait”,

az orosz ortodox liturgia fontos szertartásaihoz tartozó zeneműveit, hisz mélyen vallásos volt.

Nagyobb formátumú művei közül meg kell említenünk három szimfóniáját, négy zongoraversenyét, Rapszódiáját Paganini témájára, de legkedveltebbek a rövidebb művekből álló zongora sorozatai: Etüdök és prelüdök.

Igaz, zeneszerzői karrierje a diplomamunkaként írt sikeres operája után elég rosszul indul, az 1897-ben bemutatott I. d-moll szimfóniája csúfosan megbukik, talán a biblikus idézet („Enyém a bosszúállás, én megfizetek” – így szól az Úr.), valamint – talán ez a valószínűbb! – a szimfónia számos cigányos elemeket tartalmazó részei, pedig ezek nem feltétlenül cigány eredetűek, hiszen az orosz ortodox liturgikus énekek sokban hasonlítanak ezekre a zenei elemekre.

Tény, Rahmanyinov mély depresszióba esik a bukás miatt, mely három évig tart, s csak orvosa (Dr. N. Dahl) tanácsára kezd újból komponálni. Ekkor keletkezik több más kisebb zongoradarab között a leghíresebbé és legkedveltebbé vált II. c-moll zongoraverseny is. 

Járni kezdi a világot zongoristaként és karmesterként. Így eljut Amerikába, ott mutatja be a III. d-moll zongoraversenyét, melyben ő játssza a szólót. Technikailag ez a legnehezebb az öt versenymű közül, ha ide vesszük a Paganini-témára írt rapszódiát is.

1930-tól Svájcban él egy ideig, ahol házat is épít. Majd 1940-ben rákbetegsége miatt végleg Amerikában telepszik le. 

Élete utolsó 26 esztendejében mindössze 5 jelentős művet komponál: a IV. zongoraversenyt, a Corelli-variációkat és a Rapszódiát egy Paganini-témára, valamint a III. szimfóniát és a Szimfonikus táncokat.

1943 március 28-án hal meg, New York közelében temetik el.

Halálával zenéje is feledésbe merült egy időre. 
Sokan vádolták túlságosan érzelgős, kizárólag az érzelmekre ható zenéje miatt (- hisz pedig EZ a legfőbb értéke!!! – sk. megjegyzés). Voltak, akik Csajkovszkij-imitátornak tartották, és csak manapság kezdik felismerni az előadók zenéjének mélységeit, az állandó halál gondolatának jelentőségét, az orosz népdal sajátos feldolgozásait, a romantikus nosztalgia kifejezését, a harmóniai gazdagságát és dallami találékonyságát. 

/Forrás: Pándi-Könyves: Hangversenykalauz három kötetéből összeállítás/

………………

Említettem, hogy a négy zongoraversenye közül a legközismertebb, legtöbbet játszott a II. c-moll versenymű.

Azonban az én kedvencem az Amerikában a szerző által 1909-ben bemutatott III. d-moll zongoraverseny.

Teljesen el vagyok ragadtatva ettől a műtől, s hallgatva mindig arra gondolok, zongorista kortársai közül vajon volt-e, aki rajta kívül képes volt még előadni ezt a fergeteges, hol lágy lírai, hol már-már barbár, igen „vad” hangzású csodás művet, mely technikailag ugyancsak igénybe veszi az előadót, hisz 45 perc szakadatlan fizikai erőnlétet is kíván az eljátszása.

Hallgassuk meg egyik legkedvesebb előadóm, Martha Argerich előadásában 1982-ből.

A Londoni Filharmonikusokat Rach Chally vezényli:

http://www.youtube.com/watch?v=MOOfoW5_2iE&feature=related

    

I. Az első tétel szlávos jellegű főtémáját – a zenekar bevezetője után a zongora mutatja be; ezután halkan felcsendül a vonósokon a melléktéma. A tétel kidolgozása nagyszabású és szenvedélyes, mely szokatlanul zenekari kísérettel vezet a kadenciához /ez egyébként különlegesség, mert a kadencia fő jellegzetessége éppen a szólista egyedi játéka a klasszikus versenyművek szabályai szerint/, majd a visszatérés következik. 

II. A lassú tétel intermezzo, csodaszép orosz dallamot szólaltatnak meg a fafúvósok, majd a vonósok, és a szóló zongora. A második téma a vonósok keringő-ritmusa közben klarinétokon és fagottokon hangzik el. 

III. Attacca (megállás nélkül) visz tovább a zene a III. zárótételhez, amelyet a zongora erőteljes futama vezet be. A ritmus nyugtalan lüktetése csak akkor csillapodik le, mikor az első tétel zenei anyagát idézi fel újra. Ez azonban csak átmenetileg vet gátat annak a sodró áradatnak, amely a versenyművet a befejezéshez hajtja.

/ Könyves Klaudia/

Aki még bírja szusszal, EZEN az oldalon több más érdekességet is olvashat a szerzőről és művéről, s talán igazat ad nekem, miért ez a mű a kedvencem, és nem a II. zongoraverseny:

Részlet az írásból:

„Érdekesség, hogy Rahmanyinovnak nem volt alkalma és ideje arra, hogy igazi zongorán játssza, mielőtt az Egyesült Államokba indult volna, így egy ún. néma-billentyűzeten gyakorolta azt, a vonaton. A kompozíciót Josef Hofmannak, az általa legnagyobbra tartott zongoristának ajánlotta, aki azonban életében nem játszotta el soha:„nem nekem való” – kommentálta, megijedva a nehéz zongoraversenytől.”

Kellemes zenehallgatást kívánok!

Daily Doodle: Martha Argerich portré