Ma csak úgy találomra léptem be az internet zenés videókat tartalmazó oldalára, s szemembe ötlött egy zenei műforma, több is szerepelt az oldalon belőlük, s ez a CAPRICCIO. De mi is ez a műforma?
CAPRICCIO (olasz) – szó szerint azt jelenti: SZESZÉLY. Kötetlen, szabad formában írt, fantáziaszerű zeneművet jelent. Jellegzetességét, dallamvilágát a nemzetiségre való utalás adja, melynek stílusában íródott.
E zenei műforma kötetlensége okán különösen a romantikában volt igen népszerű, egyik leghíresebb képviselője az a Paganini volt, aki nélkül meggyőződésem, a MI Liszt Ferencünk sem vált volna olyan virtuózzá zongorából, amilyennek megismerte a világ.
Ugyanis ő nem kevesebbre törekedett, mint hogy a zongorát „”meghegedültesse”, azaz képessé tegye arra, hogy olyan virtuózan tudjon rajta muzsikálni, mint Paganini a hegedűn. Évtizedig kínozta magát saját írású (három kötetes!) etüdjeivel, hogy ezt a hatást elérhesse.
Néhány szó erről a híres-hírhedt Liszt-ellenfélről:
Niccolo PAGANINI (1782-1840)
Ez a kalandos életű, világjáró „szemfényvesztőnek” számító hegedűművész annyira eredeti tehetség, hogy csakis autodidakta lehetett. Korán önállósította magát, megszökvén apja és más tanítói elől, sikeres vándorútja során hegedűjátékából tartotta fenn magát. Igaz, 1804-ben visszatért szülővárosába, Genovába, s egy évet komoly zenei tanulmányokkal töltött. De úgy érezte, ennyi elég is volt a kötöttségekből, s újra nekivágott a nagyvilágnak. Mindenhol eksztázisba hozta hallgatóit. A mai értelemben véve valóságos szupersztár volt, még a mostanság tapasztalható összes sztárallűrökkel egyetemben is: nő-ügyek, züllött életvitel, mint köztudott, még börtönben is ült.
Regényes titokzatosságát az is fokozta, hogy legtöbb művét nem adta ki, publikációjukra csak halála után a tanítványai által került sor.
Másik „titka” az volt, hogy ismét alkalmazta a 17. és 18. században alkalmazott „húrelhangolást” (scordatura), miáltal „érthetetlen” hegedűfogásokra nyílt alkalma.
Másik „titka” az volt, hogy ismét alkalmazta a 17. és 18. században alkalmazott „húrelhangolást” (scordatura), miáltal „érthetetlen” hegedűfogásokra nyílt alkalma.
Erre a „huncutságra” Liszt Ferenc azonnal rájött, mikor 1831-ben első alkalommal hallotta őt játszani. Liszt ugyanis abszolút hallású volt, azzal a ritka képességgel rendelkezett, melynek birtokában az ember adott hanghoz való viszonyítás nélkül meg tudja határozni a hallott hang magasságát, vagy teljes biztonsággal ki tudja énekelni a kért hangot, – pl. ki tudja rögtön énekelni az ún „normál „a” hangot (440-es rezgésszám) -, s ezáltal nem kell hangvillát alkalmazni a kórusmű kezdőhangjának megadásához. Így jött rá hát Liszt Paganini ördöginek vélt játékának egyik titkára.
Dr. Czeizel Endre genetikus szerint viszont ezeknek a szokatlan hegedűfogásoknak más oka is volt: ugyanis szerinte Paganini ritka betegségben, ún. Marfan-kórban (=jellegzetes vázrendszeri eltérés) szenvedhetett, s ez az elváltozás tette lehetővé ujjainak olyan természetellenes használatát a hegedűjátékban, melyre más, normális kézalkatű művészek nem voltak képesek.
Valószínűleg ugyanezen kór okozhatta a szertelen, már-már kezelhetetlen emberi viselkedését is…
Bárhogyan is volt, mára Paganini művei a legnagyobb hegedűművészek egyik legkedveltebb műsordarabjaivá lettek.
Ezek közül kiemelkedik a szólóhegedűre írt 24 CAPRICCIO, különösen kedvelt az utolsó darabja a sorozatnak, melyet többen is feldolgoztak (pl. Liszt, Brahms, és később Rahmanyinov).
Ami egyébként Paganini dallamvilágát illeti, nem volt különösebben jelentékeny, sőt! Romantikus vonása csupán abban állt, hogy virtuozitásával hatalmas szenvedéllyel tudott játszani, s ezzel ragadta magával hallgatóit.
Ami egyébként Paganini dallamvilágát illeti, nem volt különösebben jelentékeny, sőt! Romantikus vonása csupán abban állt, hogy virtuozitásával hatalmas szenvedéllyel tudott játszani, s ezzel ragadta magával hallgatóit.
1. Először hallgassuk meg az eredeti Paganini művet egy kitűnő „hegedűművész-legendától”, az ukrán származású Leonid Kogan (1924-1982) játékában:
Leonid Kogan Plays Paganini Caprice 24.
2. Most jöjjön a Liszt változat 1838-ból, érzékelhetjük, miképpen „hegedülteti” meg Liszt a zongorát, az ő korában ezt a művet senki nem volt képes rajta kívül előadni, még később a tanítványai közül sem senki. Egyébként a művet Liszt Clara Schumannak ajánlotta, aki híres zongoraművésznő volt.
Itt Claudio Arrau (1903-1991) Spanyol származású, de már Chileében született zseniális zongorista előadásában hallhatjuk:
Arrau plays Liszt Paganini Etude no. 6. a-moll (rec. 1928)
Franz Liszt (1811-1886):
Grosse Etüden nach Paganini
Grandes Études de Paganini
Grand Etudes after Paganini
Composed 1838, revised in 1851 (this is the 1851 version); dedicated to Clara Schumann (!)
Grosse Etüden nach Paganini
Grandes Études de Paganini
Grand Etudes after Paganini
Composed 1838, revised in 1851 (this is the 1851 version); dedicated to Clara Schumann (!)
No. 6 in A minor (Quasi presto)
Claudio Arrau (1903-1991), piano
Recorded in 1928
Akit érdekel, s érti a kottaolvasást, netán tanult is zongorázni, annak ajánlom figyelmébe a kottás változatot, itt látható különösen, milyen „VADORZÓ” egy darab ez a feldolgozása Lisztnek!!! Egy kitűnő kortárs francia származású, de Kanadában (Montreal, 1961-) született zongoraművész előadásában hallhatjuk:
http://www.youtube.com/watch?
Franz Liszt’s virtuoso Paganini Etudes, No. 6 „Theme and Variations”. Played live by Marc-André Hamelin.
(Folytatom!)