Ez az igaz történet éppen öt évvel ezelőtt történt meg Amerikában, egy washingtoni Metró állomáson:
Egy hűvös reggelen a washingtoni metró egyik állomásán megállt egy ifjú és hegedűlni kezdett.
45 perc alatt 6 szerzeményt játszott,
mindet Bachtól.
Becslések szerint ez idő alatt 1000
ember haladt el mellette.
Három percnyi játék után megállt mellette
egy középkorú férfi, pillanatig hallgatta őt,
aztán pár centet dobott a hegedűtokba.
Pár perc múlva ugyanezt tette egy hölgy is.
Néhány perc után megállt mellette valaki,
kicsit meghallgatta, majd ránézett az órájára és folytatta az útját.
Aki legtovább hallgatta őt, az egy három év
körüli fiúcska volt. Hallgatta mindaddig,
amíg az anyja szó szerint el nem rángatta
őt a hegedűstől.
Ugyanígy volt ez a többi gyerekekkel is: mindegyiket egy felnőtt rángatott el magával.
A 45 perc alatt csak 7 ember állt meg, további 20 – anélkül, hogy megállt volna –
odavetett pár centet, némelyik dollárt is.
A hegedűs keresete közel 32$ volt.
Amikor befejezte a játszást,
senki se vette észre, senki nem tapsolt,
Senki nem ejtett egy elismerő szót sem.
Senki sem tudta, hogy a hegedűs a világ
egyik legjobb hegedűvirtuóza,
Joshua Bell volt, aki közel 3,5 millió dollárt érő stradivari hegedűjén a legkomplikáltabb
Bach – szerzeményeket játszotta.
Két nappal a metróban való fellépése előtt a bostoni színházban minden jegy elkelt
Joshua koncertjére,
pedig a legolcsóbb jegy 100$ volt!
Ez valóban megtörtént eset, Bell metróbeli
fellépését a The Washinton Post napilap szervezte, mint az emberek felfogására,
kedvteléseire és prioritására tett kísérletet.
Az volt a kérdés, hogy képesek vagyunk – e
felfogni a szépet olyan banális
környezetben, mint a metró aluljárója.
Megállunk – e legalább kis időre és
élvezzük – e ezt?
Vajon képesek vagyunk felismerni egy kiváló előadót teljesen mindennapi környezetben?
Csupán csak egyetlen nő – Stacy Fukuyama –
ismerte őt fel, aki egy üzletközpontban
dolgozik.
Pillanatnyi habozás után rájött, hogy
ez az ember nem holmiféle utcai művész…
Azért tudta felismerni, mert pár héttel
azelőtt
hallotta őt játszani az amerikai
kongresszus könyvtárában.
” Az utóbbi időkben ez volt a legérdekesebb
dolog, ami velem Washingtonban történt”-
ismeri el a művész.
Joshua Bell a legnagyobb csúcsidőben csak állt és játszott.
Az emberek fel sem figyeltek rá,
csupán odavetettek neki némi pénzt.
Leginkább az lepte meg, hogy miután befejezte a játékát,
senki sem jelentkezett, semmi taps, egyetlen „bravó” sem…
Semmi – csak néma csönd…
Bell csak mosolygott és azt mondta:
” Nem is jártam rosszul: közel 32$
háromnegyed óra alatt…
Ebből jól megélnék
és nem kellene menedzsert fizetnem.”
A kísérlet eredménye ez is lehetne:
Ha nincs időnk egy röpke időre megállni és
meghallgatni egy gyönyörű zenét és egy
kiváló művész interpretációját, vajon mennyi
gyönyörtől fosztjuk meg magunkat életünk során?
JOSHUA BELL A WASHINGTONI METRÓ ÁLLOMÁSON HEGEDÜLT
Nincs idejük megállni egy percre sem, nincs idejük észrevenni a szépet maguk körül, legyen az bármi…
Mikor először utaztam Pesten a Nyugatitól trolival a Keletiig a Münchenbe menő Euro City járathoz, végig csodáltam az Izabella úti épületek homlokzatát, különösen fenn, a tetőzet alatti koronáknál… Csoda szép díszítések vannak rajtuk! Az egyik pl. tele volt hangszerek domborműveivel!
Kérdeztem a mellettem utazó idős nénit, mi lehet ez az épület?
Csodálkozva nézett rám: – Hangszerek? Erre járok már közel hetven (!?) éve, és még sosem láttam itt ezeket a hangszereket!
MIT lehet erre mondani?…
Amúgy Joshua Bell tulajdonában van jelenleg az a kalandos életű Stradivari készítette VÖRÖS HEGEDŰ, melyről film is készült, abból az derül ki, hogy a halálos beteg felesége vérét vette a festékhez, ezért vörös a hangszer… (Ez persze csak kitaláció, de azért ha teheted kedves olvasó, nézd meg feltétlenül, én a tv-ben láttam pár éve.)
Könyv is született róla, ott másképp szól a története, reálisabban, de valóságos krimi, hisz ellopják a hangszert.
Szóval a hegedű csodálatos hangját valójában a mester receptje szerint összeállított, és saját kezűleg főzött festéknek, s annak a Svácban lévő Fiemme völgy talajának és klímájának köszönheti, ahonnan a fája származott.
A könyv szerzője és címe:
Frédéric Chaudiére: EGY HEGEDŰ VISZONTAGSÁGAI Itáliától Amerikáig
Ez a felvétel pedig már nem Washington, ez BUDAPEST!
Kedves Szerző!
Egy véletlen google keresés miatt találtam a cikkére, és szeretném megköszönni.
Ugyanis én csináltam a Budapesti vizsgálatot, és még soha nem említette senki azóta, hogy egy ilyen is volt, pedig a Washingtoni minta adta az ötletet.
Köszönöm a cikket, szívemet melengette.
Kedves Libay Adrienn!
Köszönöm az elismerő szavakat, kitűnő ötlet volt nálunk is megcsinálni ezt a kísérletet, és bevallom őszintén, örömmel töltött el, látva, ahogy Barnabást Budapesten bizony sokan felismerték, s az ő kedves gesztusa, hogy megvendégelte a „hallgatóságát”, különösen nagyon tetszett.
A cikkben írt saját élményemre térve, engem meg a benne említett Frédéric Chaudiére könyv inspirált arra, hogy megírjam ezt a történetet. Hisz az említett Stradivari, a viszontagságos sorsú VÖRÖS HEGEDŰ benne a „főszereplő”, mely Joshua Bellhez került.
A könyv végél kerül ez a konkrétum megemlítésre.
Nekem meg ez a könyv melengette a szívemet, mikor olvastam. Nem is gondolván arra, még valaha lesz a valóságban is folytatása a hegedű történetének…
Szép példája ez annak, hogy az ÉRTÉK az érték marad, s úgy forduljon a sors-kerék, hogy átvészeljen minden vihart, ne pusztulhasson el.
S az a jó, ha mennél többen részesülhetnek az általa nyújtott pozitív élményből.
Mi zenetanárok köszönjük a szerzőknek mint a Washingtonban, mind a Budapesten megrendezett érdekes kísérletet. 🙂
Kedves itt olvasó!
Közel 6 éve, hogy ezt az írást betettem a Zenekuckómba, és most idetévedvén, látom, a Kelemen Barnabás játékát rögzítő link sajnos már nem működik.
Megkerestem újból, és voilá!
Sikerült!
Tessék, itt van, remélem, meg tudjátok nyitni:
https://www.youtube.com/watch?v=zX5O7AUNBtQ
Szeretettel Vali néni